Múlt hétvégi soproni rehabom során biciklire pattantam és két napig le sem szálltam róla. Fülemben a kedvenc ZENéim, majd fék nélkül lefelé a lővérek lankáján. Nem is tudtam, hogy ez ennyi adrenalint szabadít fel! Mennyei volt, főleg abban a környezetben és azt az ózondús levegőt szívva. Még éjfélkor is felpattantam a családi fészekből, hogy drótszamárra üljek és megnézzem a kivilágított Sopront. Függőségem odáig fajult, hogy pestre akartam hozni a bicajomat, de szerencsére nem volt rá lehetőség-ezúttal. Aztán amint ideértem, az első kép rögtön az volt, hogy leköpött egy színesbőrű, úgy teljesen direkte, meg megint elkezdtem köhögni a szmogtól és levontam a megfelelő konzeket. Dehogy akarok én itt bicajozni, legfeljebb oxigénmaszkban és dehogy akarok én itt élni! Olyan helyen akarok élni, ami eddig is kiszúrta a szememet, csak eddig nem értékeltem. A kor előrehaladtával azonban egyre inkább jövök rá arra, hogy Budapest remek volt egy kitérőnek, de jöttem, láttam, visszamennék. Naív vagyok én ide.
Csokinyúl.
