édesanyám, nem perdül a rokka!

Egy kapcsolat kezdeti stádiumában az -volna- a nagyszerű, hogy a nemek, korosztályok különbözősége állandóan megoldandó, de egyben izgalmas feladatokat tár elénk. Találkozhatunk az újjal és ismeretlennel, ami által megannyi kihívásnak kéne örülni és alávetni magunkat, csak hol a határ? Honnantól kezdve nem izgalmas, hanem púp a hátunkon?! Amikor kialakult a saját háklisorozatunk, amikor felépítettük a saját kis buborékunkat, melyben leledzeni oly jó?! Amikor már elértük azt a kort, hogy még véletlenül sem akarunk senkit a magunk elképzelése szerint formálni és nevelni, hanem azt várjuk, hogy adva legyen a karakter, eleve. Hogy első perctől kezdve egy követ fújjunk és ne kelljen tolmácsolni se ide, se oda az esetleges elképzeléseket, elveket. Ha hinnék abban, hogy ami nem unalmas, az izgalmas, akkor nem írnám e sorokat. De így abban hiszek, hogy ami nem unalmas, az kellemetlen és nem hagy aludni. A válasz, mint mindig, most is odaát van, de nem baj. Erre születtem. Megfejtünk és félig belehalunk. Nem fejtünk meg és nem történik velünk semmi. Fekete vagy fehér. Középút nincs, nem volt és számomra nem is lesz. Never. A téma pedig költői marad.