édesanyám, nem perdül a rokka!

Az édes semmittevés, melyet megszavaztam magamnak a hétre, kezd már most unalmassá válni. Két napig élveztem a bármeddig alvást, meg a testi-lelki ápolását magamnak, főztem, fotóztam, filmet néztem, barátnőztem, világot fejtettem, egy húron pendültem, segítettem, gondolkoztam, tehát voltam. A mai nap eddigi része is viszonylag gördülékenyen ment, hiszen végre rendet tettem az évek alatt felgyülemlő irathalmaz között, viszont ugyanígy jártam el a számítógépemen található felesleges doksikkal kapcsolatban és örömködve vettem tudomásul, hogy pár greta garbo fotó és egy csomó pólótervem kidobása, milyen mennyiségű megákat szabadít fel! Egyúttal böngésztem kicsit a múltban, régi levelek előkerülése, fotókkal illusztrálva, szív megszakad, fej lehajt, majd egy perc néma csend. Namármost elérkeztünk a jelenhez( annyira unalmas már a boards of canada, nem ártana zenét cserélnem). Elmenjek bicajozni? De minek? Mondjuk ha elmegyek, két egységnyivel jobb lesz a fenekem, meg mittomén hárommal a vádlim. Meg akarok szabadulni a tegnapi gazpacho-tól, ami lora körében ugyan sikert aratott, a megevett mennyiséget látva azonban azt kell feltételeznem, hogy a bók mindössze udvariasság volt. A gazpacho-t viszont nem tudom drótszamárral szállítani, mert azon biza nincs csomagtartó, így pusztán gyalog tudom rásózni valakire. Arra gondoltam, hogy lemegyek a környékre és erőnek erejével egy hajléktalanra tukmálom az ételt, majd elszaladok, nehogy visszautasításra leljek.