Toporzékolnék, minden erőmmel tiltakoznék, sok esetben állnék fel és rohannék haza, de földbe gyökerezik a lábam és egy édes kis semmiség fogva tart. Csak sodródom és nem számít az észérv. Egyszerűen csak jó. Egyúttal félek...El akarok bújni, a magam ura szeretnék lenni, döntéseket hozni és okosnak lenni. Azonban cserben hagy minden erőm. Ez az  ambivalencia vajon mire utal? A saját bizonytalanságomra, magammal és másokkal szemben? Arra, hogy annyi balfékkel találkozott az ember lánya időről-időre, hogy teljesen elszigetelődött? Most akkor magányosak vagyunk, vagy nagyon is nem? Van-e élet, vagy csak élet- morzsák vannak? Fogócskázunk-e egymással, vagy tökéletessé tesszük a megadatott pillanatokat?

"Futnék tetőled, s visszamennék,

 dajkáld el az én kínomat."

Hát valahogy így...