édesanyám, nem perdül a rokka!

ott nem köszönnek egymásnak az emberek. Nemrég költöztem be életem első, saját lakásába és bizton mondhatom, hogy a közeledéseim lakótársaim felé, nem voltak sikersztorik:) Az első napokban, ahogy gyalogszerrel jöttem fel a lépcsőn, előttem baktatott egy hölgy, akit megszólítottam és bemutatkoztam, hogy most már én is itt lakom, van szerencsém. A hölgy talán a bajsza alatt mondott valamit, mindenesetre nem jutott el a fülemig, aztán gyorsan bement a lakásába. Aztán vannak olyan kétes alakú nénik is a padlásszinten, akik patanyomból isznak és övvel takaróznak. Nekik is mindig kedvesen köszönök, sőt le is tegezem őket, hogy érezzék a pacsizós ritmust, de semmi...Van aztán a szomszéd pár, akik ráadásul korombéliek, szépen rendezett portával, de ők is inkább a növényeiket öntözgetik, minthogy visszaköszönjenek. Miért vagyunk így elszigetelődve, mi emberek!? Ez annyira durva.Mindenki leszar mindenkit. Nem kommunikálunk, pedig egy lakóközösség vagyunk, ahol nyilván jobb lenne a haverkodás, összedolgozás, ahol jobb lenne, ha számíthatnék egy telefonra, amennyiben éppen törik befelé az ablakomat, vagy ilyesmi. Döntöttem.Ma este lemegyek az udvarra és egy szál lanttal szerenádba kezdek a lakók számára.Összeállítok egy kisebb műsort, amiben karikahajtásra és cilinderből való nyúlelővarázsolásra is lehet számítani.Hívok egy fúvószenekart is, hogy legyen Csomolungmája az egésznek. Akkor a lakók talán előjönnek óvóhelyeikről, mert zajt hallanak lentről. Innen pedig netán egyenes út vezet a legközelebbi köszönésig...